Csokoládé

Már megint úgy néznek rá, mintha ő sem lenne jobb a szeméttel teli utcánál. A nő undorodva fordítja el a fejét, amint nehézkesen kiszáll csillogó autójából. Mintha attól, hogy a kislányra nézne, ő maga is itt ragadna, a falu apró önkiszolgálója előtti parkolóban. Pedig Rozi ezúttal is a legjobb ruháját viseli, és még azt sem mondhatják, hogy kócos lenne a haja, mert befonta ma reggel. Igaz, hogy már több helyen is lyukas vékonyka, pöttyös kabátja, de csak akkor lehet észrevenni, ha közelebbről szemügyre veszi az ember. Elég átlagos gyereknek néz ki, mégis tudják róla, hogy más.
A nő kétszer is ellenőrzi, hogy bezárta-e a kocsiját, aztán egyenes háttal betipeg az üzletbe.
Rozinak ma valahogy nincs szerencséje. Eddig csupa olyan emberrel találkozott, aki elutasította.
Talán az a nő, aki az előbb bement, nem is olyan rossz, mint ahogy azt előbb megállapította. Lehet, hogy igazából nagyon kedves, és megérti majd a kislány problémáit. Elmeséli majd, hogy otthon neki is van egy tízéves lánya vagy fia, és most is éppen neki jött bevásárolni. Megérti majd őt, hogy miért áll itt, a hideg utcán.
Az idő is olyan lassan vánszorog, mint még soha. Rozi egy követ rugdos viseltes cipőjével, hogy gyorsabban teljen, és azt gyakorolja magában, mit is fog mondani a nőnek, ha kijön az üzletből. Olyan jó lenne, ha ma végre sikerülne! Semmit sem akart még ennyire.
A félelem és a remény egyszerre szállja meg, ahogy a nő egy teli szatyorral lép ki az utcára.
Amikor már csak egy méterre áll tőle, vesz egy mély lélegzetet.
– Csókolom – köszön oda a nőnek a lehető legudvariasabban. – Nincs egy kis fölösleges aprója? A testvérem...
– Miért nem ad anyád? – vág a szavába a nő durván, aztán mintha mi sem történt volna, kinyitja a csomagtartót és beteszi a táskáját. – Menj, koldulj máshol!
Rozi a torkában érzi a szorítást, de nem fog sírni. Túl nagy ő már ahhoz, hogy ezt tegye. Anya? Honnan is tudhatná ez a nő, hogy anya már hat éve nincs velük.
Rozi hátrál pár lépést, aztán elindul hazafelé. Amúgy is kezd már sötétedni. Már az utcai lámpák is felgyulladtak.
Nem lakik messze, de most mégis dupla olyan hosszúnak tűnik az út. Azt ígérte Krisztinek, hogy ma végre megszerzi azt a csokit, amit már két hete ígérget neki. De ma sem jött össze. Nemhogy Mikulásra, de lassan karácsonyra sem tudja neki megvenni.
Alig teszi be a lábát aprócska házukba, a húga már szalad is elé. Szélesen mosolyog rá.
– Sajnálom – mondja Rozi, mielőtt testvére bármit is kérdezne.
– Nincs semmi baj – feleli azonnal, még mindig mosollyal az arcán, a szeméből azonban eltűnik a csillogás. - Majd eszünk lekvárt, Rozi.
Kriszti továbbra is mosolyog, és megfogja nővére kezét.
– Gyere, menjünk be a mamához – húzni kezdi Rozit a hálószobába.
Rozi szíve megszakad, hogy ma sem tudta beváltani az ígéretét a testvérének.

***

Ahogy kiszáll az autóból, máris az arcába hullanak a hópelyhek. Imádja a telet, de főleg a karácsony előtti időszakot. Két nap múlva szenteste. Már mindent megvettek, de Lili látott egy jó sütemény receptet a neten, amit mindenképpen el kell készítenie. Csak nem volt otthon mák, ezért muszáj volt bejönniük a szomszéd település önkiszolgálójába.
Úgy egyeznek meg az anyjával, hogy amíg ő bevásárol, az anyja elugrik a közelben lakó barátnőjéhez, hogy kellemes ünnepeket kívánjon neki. Egy fél órára, nem többre. Lili amúgy is szeret elveszni a polcok között, szóval még örül is, hogy nem kell sietnie. Az anyja int neki, mielőtt kihajtana a parkolóból.
Ha így folytatja a hóesés, végre fehér lehet a karácsony. Utoljára kislány korában volt erre példa. Szinte már alig emlékszik rá.
Az önkiszolgáló előtt három autó parkol, de Lilinek van egy olyan érzése, hogy ennél sokkal több ember tolong odabent. Karácsony előtt mindig megőrülnek, mert az utolsó pillanatra hagyják a teendőiket.
A hó ropog a talpa alatt, ahogy elindul a bejárat irányába.
– Szia – hallja meg maga mögött a vékonyka hangot, mielőtt fellépne az üzletbe vezető lépcsőre. Megfordul és egy kislánnyal találja szemben magát. Pöttyös kabátot visel, pisze orra piros a hidegtől, szőke hajában friss hópelyhek. Nem lehet több tíznél.
– Szia! – köszön vissza a lánynak. – Sokan vannak odabent, ugye?
– Nem voltam bent – feleli, egyik lábáról a másikra állva.
– Vársz valakit?
A kislány megrázza a fejét.
– Nem fázol? – kérdezi a gyerektől.
– Már megszoktam – mondja, de Lili látja rajta, hogy szinte vacog a kabátban.
– Én bemegyek – mutat Lili előre. – Gyere te is, melegedj fel egy kicsit.
– Én nem mehetek be.
– Miért ne jöhetnél?
A kislány vállat von. Lili szíve megsajdul, ahogy összerakja magában az információkat.
– Hogy hívnak?
– Rozinak – válaszol. – És téged?
– Lili.
– Nagyon szép neved van – motyogja a kislány félénken.
– Neked is – mosolyog rá Lili. – Mondd csak, szereted a csokit?
A kislány bólogatni kezd.
– Várj meg itt, mindjárt jövök – mondja Lili és már siet is befelé.
Az üzletben valóban nagy a tömeg, Lilinek két percet kell várnia az üres kosárra. A sütemény hozzávalóit egy kettőre sikerül a kosárba dobálnia. Már rohan is az édességek felé. Levesz egyet a kedvenc csokoládéjából. Reméli, ízleni fog a kislánynak.
Üdítőt is választ neki és csomagolt, meggyes kalácsot. Meg egy karácsonyfa formájú nyalókát.
Öten állnak előtte a sorban. A kasszában lévő nő szerencsére gyorsan halad. Pár percet kell csupán várnia arra, hogy rá kerüljön a sor.
Amíg a nő lehúzza az árukat az olvasón, Lili kibámul az ajtón. A kislány ott áll. Ahogy észreveszi Lilit, integetni kezd neki. Lili mosolyogva int vissza.
– Állandóan itt koldul – jegyzi meg a kasszában álló nő. – Elijeszti a vevőket.
Lili visszafordul és a nőre néz. Egyidős lehet az anyjával, de van egy olyan sejtése, hogy az ő arcán lévő ráncok nem a mosolygástól alakultak ki, hanem a grimaszolástól.
– Engem nem ijesztett el – jegyzi meg Lili és előveszi a pénztárcáját. – Nagyon kedves kislány.
– Csak vigyázz, mert ezek a gyerekek nem olyan szentek, mint aminek látszanak. Be sem engedjük őket, még a végén kilopnak minket.
Lili türelmes típus, de ha igazságtalan dolgot tapasztal, szinte azonnal felmegy benne a pumpa. Nem hagyhatja, hogy így beszéljenek egy gyerekről.
– Az a kislány, aki odakint áll, lopott már az üzletből? – kérdezi a pénztárostól.
– Ő nem.
Lili csendben szeretne maradni, de hirtelen elönti a harag. Hogy jöhet ez a nő ahhoz, hogy elítélje a kislányt, ha az semmit sem tett.
– Akkor meg miért nem engedik be ide? Fázik szegény.
– Ez egy üzlet, nem szeretet szolgálat. Menjen haza, ha fázik.
Lili rájön, hogy értelmetlen minden további szó. Kifizeti az árukat és már ki is viharzik az épületből.
A hó még mindig nagy pelyhekben hull. A kislány a falnak dőlve áll. Lili odaér mellé és rámosolyog. Egy külön zacskóba tette a kislánynak szánt dolgokat, amit azonnal átnyújt neki.
– Ez a tiéd – mondja Lili.
– Köszönöm – válaszolja a gyerek csillogó szemekkel. – Otthon megeszem.
– Messze laksz innen?
– Nem annyira.
– Hazakísérhetlek? – kérdezi Lili. Nem szeretné, ha a gyerek egyedül mászkálna. A kislány örömmel mond igent.
A hazafelé vezető úton Lili megtudja, hogy Rozi valóban tíz éves, van egy hatéves kishúga, és a nagymamájukkal élnek. A kislány csupa szeretettel beszél aprócska családjáról.
Hamar megérkeznek a házuk elé. Ég odabent a világítás. Az ablakból látni, az idősödő asszonyt és Rozi kishúgát.
Lili boldog karácsonyt kíván Rozinak, aztán a kislány besiet házba.

***

Rozi szíve hevesen dobog, ahogy lerúgja magáról a cipőjét. Beszalad a szobába, mamájához és testvéréhez. Felmutatja a kezében lévő csomagot.
Kriszti örömében sikolt egyet és már rohan is a testvére felé. Felkacag és a nyakába ugrik. Amikor elhúzódnak egymástól, Kriszti arcán levakarhatatlan vigyor látszik. Rozi nem is emlékszik, mikor látta őt utoljára ilyen boldognak. Túl régen lehetett.
Lehuppannak a kanapéra a mamájuk mellé.
– Ez a tiéd – mondja Rozi és Kriszti kezébe nyomja a csokit, üdítőt és nyalókát.
– Köszönöm szépen, Rozi.
– Ez pedig a tiéd, mama. – Odanyújtja neki a kalácsot. – Meggyes.
– És neked mi marad, Rozikám?
– Én adok belőle – mondja Kriszti, aki már közben le is tört egy darabot a csokiból.
– Én már jól laktam – hazudja. – Ez már a tiétek.
Rozi boldogan figyeli őket és mesél nekik Liliről. Kriszti nagyokat nevet, mama is csupa mosoly. És bár Rozi gyomra üres, sosem volt még ilyen boldog, mint ebben a pillanatban.

***

Lili az ablakból figyeli, ahogyan a kislány szétosztja a neki szánt apróságokat. Meleg cseppek folynak végig az arcán, ahogy Rozit figyeli. Több szeretet szorult ebbe az aprócska kislányba, mint a felnőttek többségébe.
Megfogalmazódik benne egy ötlet.

***

Mama káposztalevese a legjobb, amit Rozi ebben az évben evett. A kenyér csak még finomabbá tette, még akkor is, ha másnapos volt. Mama szerencsére elég jól érezte magát, hogy tegnap elugorjon az üzletbe.
A karácsonyfára papírból készült díszeket raktak, a mama régi díszei mellé. Mama mesélt nekik arról, milyen is volt a karácsony az ő gyerekkorában. Rozi imádta hallgatni, mert mamája olyan beleéléssel mesélte el, hogy szinte látta a szeme előtt kirajzolódni a régmúlt időket.
Krisztivel éppen a Csendes éjt éneklik el a mamájuknak, amikor kopogtatnak. Rozi nem tudja elképzelni, ki lehet az ilyenkor, Szenteste.
– Majd én megnézem – mondja Rozi, és már szalad is.
Kinyitja az ajtót. Az ősrégi lábtörlőn egy hatalmas, csomagolópappírral beborított doboz áll. Rozi körülnéz, de senkit sem lát.
Vajon, hogy került ide? Lehet, hogy nem is nekik szánták. Őket senki sem szokta ilyenkor megajándékozni.
Ekkor tűnik fel neki, hogy egy zöld színű boríték van a doboz tetején.
Rozi a kezébe veszi. Gyöngybetűkkel írták rá a nevét. A boríték nincs lezárva. Izgatottan szedi ki belőle a papírlapot.

Kedves Rozi!

Boldog karácsonyt kívánok neked és családodnak.

Tudnod kell magadról, hogy különleges vagy. Több ilyen emberre lenne szüksége a világnak. Örülök, hogy megismertelek. Fogunk még találkozni.

Lili

Amire a levél végére ér, már Kriszti is mellette áll. Tátott szájjal nézi a csomagot.
– Ez a miénk? – kérdezi a nővérétől.
– Igen, Kriszti.
– És kitől kaptuk?
– Egy igazi angyalkától – válaszolja Rozi és mosolyogva a távolba mered.

Novella egy kedves barátnőmnek, Manninak! ♥